Vályogépítési módok és szerkezeti megoldások

Bevezetés
A vályog-, a kő- és a faépítészet szinte egyidős az emberiséggel. A XX. század robbanásszerű
ipari és technológiai fejlődése (acél-, beton-, üveg- és műanyagszerkezetek) egy történelmi
pillanatra háttérbe szorították a természetes anyagokat, azonban az energiahiány, az
újrafelhasználás lehetősége és a környezetszennyezés problémái következtében újból és újból
a természetes anyagok nyújtotta lehetőségekhez kell visszanyúlni úgy, hogy közben ne tegyük
tönkre környezetünket. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor erdőinket, hegyeinket kímélni
kell, tehát a kővel és a fával takarékosan kell bánni. Így szinte az egyetlen ésszerűnek tűnő
megoldás a vályog felhasználása, amely ma még szinte korlátlan mennyiségben található a
földkéreg felső néhány méterében. Ezért célszerű a feledés homályába merülő régi
technológiákat feleleveníteni és a modern technika adta lehetőségeknek megfelelően
korszerűsíteni azokat, mivel a jövő építőinek vályogból, ill. némi fából és kőből kell korszerű,
komfortos lakó és egyéb rendeltetésű épületeket kialakítani.
Vályogépítési technológiák
Három fő vályogtechnológiai irányt különböztetünk meg. A beton építéstechnológiákhoz
hasonló elnevezésekkel élve:
- monolit építéstechnológiát: csömöszölt (vagy vert) vályogfalas és a rakott falas
- előregyártott építéstechnológiát: vályogtéglás vagy vályogblokkos
- merevbetétes építéstechnológiát: favázas vályogépítést.
Fentieken kívül még számos technológia, ill. ezen eljárások változatai ismertek, de ebben a
tanulmányban - a terjedelemre való tekintettel - csak az első két lehetőséggel foglalkozom.
Természetesen valamennyi technológiának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ezek
ismeretében lehet dönteni egy-egy eljárás mellett.
Monolit építéstechnológiák
Vert falas építés
Vert fal készítése esetén a földnedves(*) vályogot rétegenként (20-40 cm) lapátoljuk a
zsaluzatba és erősen bedöngöljük. Vertfalhoz az a vályog megfelelő, amely:
- nem tartalmaz rothadó, szerves anyagot,
- 30 mm-nél nagyobb követ vagy kavicsot,
- zsugorodása maximum εzs = 3%
A vert fal szükséges - ezt a technológiát kicsit költségessé tevő - kelléke a zsaluzat. A
hagyományos zsaluzat helyett célszerű kúszózsaluzatot alkalmazni (1. ábra).
1

1. ábra: csömöszölt (vert) vályogfalas építési mód
Rakott falas építési mód
A rakott fal építés szalma és vályog váltakozó egymásra helyezésével történik. Alapanyaga
szerves anyagtól mentes 25 mm-nél nem nagyobb átmérőjű kő v. kavicstartalmú
középkövér(*) agyag lehet. Falrakáskor kb. 10 cm vastag vályogot, majd a fal síkjára
merőlegesen 5-8 cm vastagon szalmát terítünk. Minden réteggel körbe megyünk, így
egyenletesen növekszik az épületfal a kívánt magasságig. A falat hagyjuk kiszáradni, majd azt
éles ásóval, zsinór mentén síkra faragjuk (2. ábra)[1].
2. ábra: rakott falas építési mód
Előregyártott (vályogtéglás v. blokkos) építési mód
A vert vagy rakott falas technológia során sok vizet viszünk be a szerkezetbe. Ennek
következtében a fal nehezebben szárad ki, nagyobb az ülepedése, ill. a zsugorodása.
Jóval kevesebb víz kerül a falazatba, ha olyan, már kiszáradt anyagot építünk be, amelyben a
zsugorodás nagy része már lejátszódott. Előregyártott elemekkel (vályogtéglával v.
blokkokkal) a falépítés a megszokott, mindenki által ismert technológiával készülhet.
Természetesen ennek az eljárásnak is megvannak a maga előnyei és hátrányai, ezek a
következők:

Függő virágkosarak

A függő virágkosarak hangulatossá varázsolják teraszunkat ugyanúgy, mint ablakunkat vagy tetőkertünket. Bár a boltokban már széles választék várja a virágkedvelőket, ezek saját kezű elkészítése is lehetséges. Az ámpolna tartásmód alkalmas arra leginkább, hogy kúszó és csüngő virágaink minden irányba optimálisan fejlődhessenek. A leveles hajtások így vízesésszerűen buggyanhatnak ki tartójukból, virágaikkal valósággal elborítva a virágkosarat. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a függőtartóban való növénygondozás több gondot jelent, mint a hagyományos, cserépben tartott változatok ápolása.

A helykiválasztáskor kerülni kell a huzatos, szeles helyeket; ezek kifejezetten veszélyes környezetet jelentenek a virágoknak. A szabadba kihelyezett tartóknál ügyelni kell arra, hogy ne tegyük ki a növényeket erős csapadéknak; ennek érdekében ajánlott esőtől is védő előtető vagy pergola alá helyezni őket.
Alkalmas ámpolna tartó mindenekelőtt a fémből készült kisebb-nagyobb kosár; ezt így készen, eleve növénytartóként megvásárolhatjuk. Kapható ezen kívül műanyag virágtartó függőkaspó is, itt a szín-és méretválaszték óriási. Ezek előnye, hogy könnyűek és jól tisztíthatók. Legjobb, ha vízfelfogó alsó része is van, így megakadályozható az esőzések vagy locsolás utáni vízcsöpögés. A tartó szerepét betöltheti házilag készített kaspó is: ennek alapja lehet a gyümölcs vagy zöldségtárolásra rendszeresített, kampóval is ellátott fémhálós tartó. Ez utóbbinál a virág súlyától függően alsó megerősítést is kell alkalmaznunk.
Ha a virágtartót teljesen saját kezűleg szeretnénk elkészíteni, először 4-6 mm vastag huzalból egy bordás, vagy félgömb alakú drótvázat készítsünk, s ezt drótfonattal vonjuk be. Az egymáshoz csatlakozó részek kellő erősségű rögzítése vékony huzal sűrű rátekerésével vagy hegesztéssel oldható meg. A tartóedények kiválasztásánál fontos tényező a virágláda mérete: szélessége 20-30 cm között a legoptimálisabb, de a 40 cm-t semmiképp ne haladja meg, mert így már túl súlyossá válhat. Az edény mélysége az előbb említett szélesség 2/3-a lehet.
A beültetés előtt először a tartót magát kell előkészíteni: a fa kaspók esetében a faanyag pácolásával, festésével vagy lakkozásával kezdjük a műveletet, műanyag tartóknál a rárakódott szenynyeződések eltávolítása az elsődleges feladat. Bármilyen felületkezelési technikát is választunk, fontos, hogy a kaspó színe visszafogottabb legyen, mint a beleültetni kívánt növény lomb-és virágszíne. Akkor optimális a kiválasztott színárnyalat, ha a növény fejlődésével szinte észre sem lehet venni a tartót.
A kaspó kibéleléséhez legmegfelelőbb előre vízbe áztatott mohalapokat használni. Ezeket a kerti pázsit elmohosodott részéről téphetjük fel, majd egy teljes napon át áztatással jól átnedvesítjük. Újabban kókuszrost-fonat is beszerezető ehhez, ami jó kinézete mellett az előbbihez hasonlóan kedvező vízháztartású. Ha ezen anyagok nem állnak rendelkezésünkre, megfelelő helyettesítő lehet új, vagy nem túl régi felmosórongyunk, melyet a kellő méretre szabunk. Erre műanyag fóliából kivágott réteg kerül, mely a bélelt kosár peremén kissé túlnyúlik. Ezt a fóliaréteget a kaspó alján tűvel elég sűrűn ki kell lyukasztani, biztosítva ezzel a kellő vízáteresztő képességet. A fóliaborítás fölé ujjnyi vastagságban kőzúzalék, kavics vagy agyag-granulátum kerülhet, mely az esetleges túlöntözéstől óvja meg a növényt a pangó víz elvezetésével.
Ezután a földdel való feltöltés következik: legoptimálisabb megoldás a Florasca B típusú virágföld, melyet 1/3 rész homok vagy perlit hozzáadásával lazíthatunk; de igazán kiváló, ha rostos tőzeget tartalmazó földet használunk. Mindez az induláskor a kedvező növekedéshez szükséges, legalább 1,5 hónapra elegendő tápanyagot tartalmaz.

Más „recept” szerint is elkészíthetjük a felhasználni kívánt földet:
Házilag akár komposztföldből, 1/10-ed arányban homok és 1/3 részt kitevő kéregkorhadékföld vagy kész típusföld hozzákeverésével ugyancsak megfelelő földkeveréket kapunk. Ezek a földkeverékek igénylik a pótlólagos tápanyagfeltöltést is, melyet liternyi mennyiségre számolva 5-8 dkg összetett műtrágya adagolásával érhetünk el. A legjobb mindig új, friss virágföldet használni, mert a már használt talaj a sok öntözés miatt kilúgozódik, és a rendszeres tápanyag-utánpótlással sem javítható már kellően. Bármelyik földtípust is választjuk, arra ügyeljünk, hogy beültetéskor nedves legyen: ha tenyerünkbe egy marék földet összeszorítunk, akkor összeállt földlabda keletkezzen, anélkül, hogy víz csorogna ki belőle. Az ennél nedvesebb föld szikkasztást igényel.
A beültetésre alkalmas növények közül legkedveltebbek a muskátlik, amelyek jó hő- és fénytűrő képességükön túl a szélre sem különösen érzékenyek. Elsőrendűek a legjobban lecsüngő, Cascade fajtájú futómuskátlik, amelyek borvörös, téglapiros, lila és rózsaszín színekben szerezhetők be, akár még gyökeres dugványként, akár kész, bimbós változatban. Pazar virágain kívül mellettük szól még az is, hogy jól viselik a kedvezőtlen körülményeket; az árnyékos vagy éppen huzatos helyeket. Ráadásul öntisztulók, vagyis kisméretű leveleik és szirmaik elhervadásukkor úgy összesodródnak, hogy alig látszanak. Ez jelentősen megkönnyíti rendben tartásukat, és nehezen elérhető vagy magas helyre rakásukkor kifejezetten előnyös. Egy olyan tartóba, aminek felső szélessége 25 cm, max. 3 tövet ültessünk.
Természetesen nem a muskátli az egyetlen növény, amely a függő virágosládák dísze lehet: a legfigyelemreméltóbbak közül említenénk a kék lobéliát, a sárga papucsvirágot, a sárga vagy fehér cserjés margitvirágot, a rózsaszínű futó verbénát (vasvirágot), valamint az égszínkék ausztrál százszorszépet.
Szép virágosláda elérése érdekében az ültetendő növényeket társítani kell a lehetőség adta körülményekkel; figyelembe kell venni a fényviszonyokat és a széljárást. A víz és tápanyag tekintetében az a lényeges, hogy az összeültetésre kerülő növények igényei hasonlóak legyenek. A társítási lehetőségek a helyi viszonyoknak megfelelően is nagyon eltérőek és sokfélék lehetnek.

• Törekedni kell arra, hogy a társítottak levelei, és virágainak színe illeszkedjen mind a környezethez, mind egymáshoz.
• Lehetőleg váltakozzanak a kicsi és nagyméretű virágok.
• A társított növények növekedési formájukkal és méretükkel összeillők legyenek a jó optikai hatás érdekében.
  Ezen szempontok mérlegelésével a növények számára is kedvező társítások hozhatók létre. A jelenleg kapható hatalmas választékból számtalan különleges kompozíciót készíthetünk.
  A beültetések ideje a fagyra érzékenység miatt maradjon május második felére, a „fagyos szentek” elmúltára. Ezután ugyan még előfordulhatnak lehűlések, fagyveszéllyel viszont már nem kell számolni. Az ennél korábbi kiültetés még fagykárosodási veszélyekkel fenyeget.

A beültetési időpont kiválasztásánál irányadó legyen, hogy mindenképp borús, délutáni vagy koraesti időszakra essen. Tartósan szép, napos idő esetén a beültetést követően helyezzük a növényt árnyékos helyre, mielőtt végleges helyére kerülne. Erősen napsütötte helyre kerülésekor a túlzott párolgás megelőzése érdekében újságpapírral vagy fóliával takarjuk le.
Az átültetést elősegíti, ha az áthelyezendő növényt sértetlen gyökérlabdával együtt tesszük új helyére. Az elhelyezésre való tekintettel a töveket a kívánt irányba forgatva és a peremrészek felé kissé megdöntve ültessük. Az ültetési távolság általános érvényűen nem határozható meg, tekintettel arra, hogy különböző tényezők befolyásolják a további fejlődést. Túl sűrű ültetéskor még kellő tápoldatozás mellett is hamar legyengül a növény. A beültetés után is maradjon legalább 2 cm-es peremrész a víztérnek, hogy a későbbi öntözések során ne mosódjon ki a talaj, és a locsolóvíz se folyjon ki a cserépből.
A felfüggesztéskor mindig ügyeljünk a biztonságra, gondolni kell arra, hogy egy ilyen tartó a növények gyarapodásával egyre nehezebb lesz. Legjobb, ha mennyezetgerendába fúrt tartókampóra erős tartóláncot, kötelet erősítünk karabinerek segítségével, így még a tartóedény körbefordíthatósága is megoldottnak tekinthető. A függőkosár nagy előnye, hogy a növény minden irányban egyenletesen tud fejlődni, így minden oldalról egyaránt jól mutat.
Az ápolásnál figyelembe kell venni, hogy a függőtartóba az öntözéskor nehéz belelátni. A kiszáradás veszélye még azáltal is fokozódik, hogy a beültetett, dús lombozatú növények sok vizet párologtatnak, ráadásul a magasban hamarabb ki is száradnak, mint földközelben; az eresz alattiak pedig még esős időben sem áznak át eléggé. Az öntözés igazodjon e tekintetben többé-kevésbé eltérő igényekhez, másrészt a helyi adottságokhoz és az időjárási viszonyokhoz. Ezért sem alkalmazható olyan szabály, miszerint hetente kétszer vagy háromszor kell öntözni, hanem a folyamatos nyirkosan tartásról kell gondoskodni. Előfordulhat, hogy nyári kánikulában naponta kétszer is igénylik az öntözést, ám esős, borús időben hetekig is elélnek újabb locsolás nélkül. A túlöntözésből adódó pangó vizet éppolyan fontos elkerülni, mint a már túlzott mértékű, tartós kiszáradást. Ez akkor lép veszélyes stádiumba, amikor a levelek elbarnulnak, és szalmaszerűre elszáradnak. A száradás megakadályozható még a kezdeti állapotban, ha alapos öntözésben részesítjük a növényt; lehetőleg lágy és langyos vízzel. A virágokat viszont lehetőleg ne érje víz, mert esetleg foltosodhatnak emiatt.
A nem virágzó növények lombozatának permetezése este a legideálisabb, mert ekkor lehet tökéletes a vízzel telítődés. A reggeli vagy napközbeni öntözéskor a párologtatás miatt sok víz veszendőbe megy, és még a perzselés veszélye is fennáll. Legegyszerűbb öntözési módszer a locsolókanna kiöntőcsövének meghosszabbítása, de alkalmazhatunk rúdra kötözött öntözőtömlőt is. A legjobb a csepegtető öntözés, erre alkalmas műanyag csepegtetőtestekkel ellátott öntözőrendszerrel, ami jól automatizálható is. Ez garantálja leginkább a folyamatosan jó vízellátást. A túlönözés veszélye itt is fennáll: a pangó vizet most is meg kell szüntetni. Legegyszerűbb, ha alsó vízelvezető nyílást készítünk, és az alsó tálkát, ami a felesleges víz felfogására szolgál, legalább hetente egyszer kiürítjük, és kimossuk.
A tápanyag-utánpótlás megkezdése az ültetés után csak 1-1,5 hónappal válik esedékessé. Ez a művelet lehetőleg folyékony formában, vagyis tápoldatozással történjen. A tápoldat töménysége 0,2%-os, vagyis két ezrelékes legyen, amelyet egy liter vízben oldjunk fel. Ha nem folyékony tápoldatot alkalmazunk, akkor 2 grammnyi szükséges a fent említett mennyiséghez. Nagyobb töménységnél már károsodást, lomb- és gyökérperzselést idézhet elő.
A tápoldatozás – a nagyobb biztonság érdekében – lehetőleg este, vagy borús időben történjen. Előzze meg, és néhány nap múlva ismét kövesse alapos öntözés, ami szintén csökkenti a tápoldatozás veszélyét, valamint segíti az így kijuttatott tápanyagok jó hasznosulását. A két tápoldatozás közötti időintervallum 1-2 hét legyen, persze ez függ a növény típusától is. Ha az ültetéshez használt föld tápoldatokkal kellően fel van töltve, ebben az esetben sem indokolt pár hétig a növény „utángondozása”. A tápoldatozást egészen nyár végéig, szeptember elejéig érdemes folytatni.
A tápanyaghiány könnyen észlelhető a növényeknél: a felső levelek tovább növekedése mellett az alsó hajtások elsárgulnak. Ilyen problémák orvoslása csakis kellő mennyiségű tápoldatozással oldható meg.
A gondozáshoz hozzátartozik a növények kellő tisztogatása is: az elszáradt leveleket és az elnyílt virágokat feltétlenül el kell távolítanunk a növényről, különben még gombás fertőzések kiinduló helyeivé is válhatnak.
A metszés – szükség szerint többször megismételve – képes a legjobban megelőzni a hajtások túlzott felnyurgulását, vagy esetleges túlburjánzását. Az ennek érdekében eltávolítandó részeket legjobb közvetlenül egy elágazódásnál levágni, ahol biztos a további hajtások kifejlődése. A petúniák és vasvirágok különösen könnyen válnak olyan dússá, hogy vissza kell őket vágni. A legtöbb petúnia még az erősebb visszavágást is elviseli, a cserjés margitvirágok és a margaréták viszont csak kevésbé kurtíthatók; nem szabad őket teljesen a fás részükig visszavágni: ilyen esetben már nem képesek megújulni. A növényvédelem csak valamilyen károsító esetleges megjelenésekor szükséges, ekkor viszont halasztást nem tűrő feladat. Ha nem akadályozzuk meg a károkozó elszaporodását, elhatalmasodik a növényen a betegség, és rohamos pusztulás is bekövetkezhet.
Az átteleltetés, ha egyáltalán lehetséges, hasonló módon történik, mint a nem függőtartóban növekedett társaiké: mindenképp fagymentes helyre tegyük őket. A helykihasználás érdekében legalább egy részük a teleltetés ideje alatt is felfüggeszthető – bár ez a fényellátásuk hátrányára is lehet. A teleltetés megkezdése előtt a hajtásokat mindenképp kurtítsuk vissza, az egynyári növényeket pedig távolítsuk el a virágtartóból, ezzel is megkönnyítve az évelő növények helyzetét.
A muskátli töveket cserépbe is átültethetjük a téli időkre, így jobban érzik magukat, és ezzel is elősegítjük a tavaszi erőteljesebb növekedésüket.

Erőgép

Naponta sulykolja belénk a média, hogy egészségesebben kellene élnünk. Több mozgás bizony senkinek nem ártana, csakhogy erre soha nincs időnk. Futni, kocogni ugyan elvileg bárhol lehet, ám a városi benzingőzös utcák erre nemigen csábítanak. Aki teheti, inkább konditerembe jár, hiszen ez a kellő mozgás mellett sikk is. A tinédzser koron túl levők azonban szívesebben használnák otthonukban a különféle "erőgépeket", hiszen a kényelemszeretet mellett az időhiány is oka a mozgásszegény életvitelnek. Akik pedig megelégszenek egy szolid kivitelű, ám sokoldalúan használható házi erőgéppel, azoknak ajánljuk az alábbi kondiberendezést, melyet a család minden tagja használhat.

Bár az egyszerűbb mozgásgyakorlatokat eszközök nélkül is elvégezhetjük, ám a különféle függő, nyújtó gyakorlatokhoz a bordásfal az igazán megfelelő szer. Készen jó kis summába kerül, ám a barkácsolóknak nem jelenthet problémát az elkészítése. Izmaink erősítéséhez ezt pedig könnyű kiegészítenünk egy súlygéppel, amely még helyet is alig foglal, hiszen a bordásfal két oldala mellett helyezkedik el. Görgős ülésű "evezőpaddal" megtoldva (1) tovább bővíthetjük a használhatóságát, így szinte minden izmunkat kedvünkre megmozgathatjuk vele. Bár szerény kis kondigépünk csak alig 200 mm-nyire áll el a faltól, használatához előtte legalább 2 m-nyi szabad térre van szükség. Otthonunkban tehát ennek figyelembevételével válasszuk ki a helyét. Nem árt azonban arra is gondolnunk, hogy a kondizáshoz viszonylagos nyugalom szükséges, ezért nem célszerű a mindenki által gyakran használt előszoba átjáró részébe, vagy szorosan a fal mellé nyíló szobaajtó mögé telepítenünk.
Az elkészítéséhez szükséges anyagok jegyzékét ismertetésünk végén táblázatba foglaltuk, ezért rajzunkon csak az alkatrészek kialakításához szükséges méreteket adjuk meg. Az egyes alkatrészek kialakításához is adunk néhány tanácsot, ám részletesebben azok összeépítésének menetét ismertetjük.
A bordásfal alkatrészeinek elkészítése összetett, de nem bonyolult munkát igényel. A lekerekített élű fokokat három, méretre szabott léc alkotja. A fokok magja (M) 30´30 mm-es léc, amelyekre 30 mm széles, félkerek léceket (N) kell ragasztanunk. A lécfokok két végén a maglécek 20-20 mm-nyire kinyúló csapokat alkossanak. Ezt mellőzhetjük, ha a távtartó lécek (L) mindkét, és az alsó-felső támlécek (J, K) egyik végét homorúan félkerekre munkáljuk. A két oldallap 20 mm-es deszkára (F) erősített hosszlécpárból (G), valamint a közéjük ragasztott és csavarozott távtartó-lécekből (L) áll. Összeállításukkor előbb az oldaldeszkára ragasszuk fel az egyik hosszlécet, majd fölé ragasztva három facsavarral erősítsük fel az alsó támlécet. Ezt követően derékszögbe állítva, ragasztva és csavarozva fogassuk fel az első fokot.
A fokok beerősítésekor helyezzünk alájuk egy-egy lécdarabot, hogy pontosan vízszintbe kerüljenek. A többi fokot egymás után, a távtartó-lécekkel együtt rögzítsük a helyükre (2). A felső támléc beerősítése után a másik hosszléccel ellátott oldaldeszkát állítsuk a fokok mellé, majd azok másik végét is rögzítsük a hosszléc élére, és a távtartókat is erősítsük közéjük. A már félig kész bordásfal fokainak végeit ezt követően a másik hosszlécpár leragasztásával fedjük le, és a kötést a foklécek között behajtott facsavarokkal erősítsük meg (3). Miután a ragasztó megkötött, a nyers bordásfal minden felületét gondosan csiszoljunk simára, majd portalanítás és alapozás után háromszor vékonyan kenjük be parkettalakkal.
A bordásfalhoz azonban áthidaló talpazat, illetve fedőlap (A) is tartozik. Egyrészt ezek rögzítik a falhoz és a padlóhoz, másrészt e két alkatrész tartja a súlyzót fedő burkolatot is. E két fontos alkatrészt 19 mm-es faforgácslapból ragasztással állítsuk össze. Lemázolása után átmenő köldökcsapokkal és hosszú facsavarokkal erősítsük a bordásfal alá, s annak tetejére. Vigyázzunk, minden szempontból középre állítva és nagyon szilárdan erősítsük fel a hevederlapokat! Végükre csavarozzunk 2,5´30 mm-es laposacélból hajlított tartóvasakat, majd az egész szerkezetet a kiszemelt helyére állítva horgonycsavarokkal fogassuk a falra és a padlóra.
Következhet a súlyzó szerkezetének az elkészítése. Burkolatának (O) anyaga 150 mm-es műanyag csatornacső, ebből készíthetjük el majd a két súlykosarat (P) is. Mozgatáshoz 8 mm-es szőtt műanyag kötél, seklik, függőcsigák, kötélszívek, szemes anyák és csavarok szükségesek. A súlykosárból (P) kettő kell, tehát először a csatornacsőből vágjunk le két 500 mm magas darabot. A palástjukat hosszában fűrésszel vágjuk át, majd 30 mm szélesen átlapolva csavarozzuk össze. Süllyesztettfejű csavarokat használjunk, és a felső csavarral belülre mindjárt a kosár függesztőlemezét is fogassuk fel. Ez lehet szerelőszalag is. A másik szárát ugyancsak süllyesztettfejű csavarral erősítsük a cső belsejébe. A kosár fenéklapját (C) 19 mm-es faforgácslapból vágjuk ki, de kontúrját a cső alapján rajzoljuk meg, hogy pontosan illeszkedjen a cső belsejébe. A fenéklapokat is süllyesztettfejű facsavarokkal fogassuk a súlykosárra.
A súlyzó burkolatát (O) szabjuk méretre, felső részébe lyukfűrésszel vágjunk nyílást a kötelek és a csigák részére. A burkolócső rögzítésére három-három faforgácslapból kivágott korong (B) szolgál, amelyek közül kettőt a felső áthidaló hevederre kell csavaroznunk, egy-egy pedig az alsóra kerül, köldökcsappal központosítva. Ezek leerősítése előtt azonban még az alsó korongokra ragasszunk 50-80 mm vastag habszivacsot (U). A habanyagot éles késsel vágjuk körül (4), hogy a talpkoronggal együtt könnyen a csőburkolatba tudjuk majd illeszteni. A talpkorong helyét, pontosabban a középpontját pontosan jelöljük fel az alsó hevederlapra, majd fúrjunk fészket a helyezőcsap számára. A talpkorong közepébe ragasszunk egy 10 mm-es köldökcsapot, majd a korongokat csavarozzuk a burkolócsőbe. Súlyként száraz homokkal töltsünk meg több műanyagzacskót (5), szájukat csomózva kössük le. A súlyuk lehetőleg azonos legyen. A vékony fóliazacskókat ajánlatos vászonból varrt zsákba helyezni, a vastagabb anyagból készülteknél erre nincs szükség.
Következő lépésként a súlyzót mozgató kötélzetet állítsuk össze. A felső áthidaló heveder végeire szemescsavarok és seklik segítségével erősítsünk fel két-két 25 mm átmérőjű kötélvezető görgőt, a bordásfal külső oldalára pedig - alulról a második fok magasságában - egy-egy újabb kötélvezetőt kell felcsavaroznunk. Két kötélszáras markolatra is szükségünk lesz, ezeket 30 mm átmérőjű farúdból készítsük el. A kötélszárak végeit kenjük be ragasztóval, nyomjuk a zsákfuratokba, majd egy-egy oldalról behajtott, a kötélen is áthajtott facsavarral rögzítsük véglegesen. A súlyzókat mozgató kötélzet két kötélpárból áll, amiből az egyik állandó kapcsolatban van a súlyokkal, míg a másik két kötél az előzők meghosszabbítását szolgálja. Ez a guruló üléses pad használatához szükséges (1). A kötélzet kialakítását keretezett ismertetésünk tartalmazza. A kötelek felszerelése után már csak a homokos zacskókat kell a kosarakba rakni (6). Ezt követően a súlyzók burkolatát már az áthidalókra erősített korongokhoz csavarozhatjuk, és ezzel a fali szerkezet készen is van.
Szerény kondigépünk kiegészítéseként guruló ülést is készíthetünk. Ennek alaplapja (D) 15 mm vastagságú rétegeltlemez, vagy 21 mm vastag laminált faforgácslap, amelynek sarkaira alulról egy-egy csúszásgátló gumi korongot erősítsünk fel. Az ülésvezető sín (T) alumínium U-idom, amelyeket a végükön kis süllyesztettfejű csavarokkal fogassunk az alaplapra, végei elé pedig erősítsünk egy-egy gumi ajtóütközőt. Az ülés lapja (E) ugyancsak 15 mm-es rétegeltlemez, de megteszi a 19 mm-es faforgácslapból kivágott darab is. Az ülőlapra gumi, vagy műanyagkerekes bútorgörgőket csavarozzunk fel, majd ragasszunk a másik oldalára legalább 50 mm vastag poliuretánhabot. A felesleges anyagot az üléslap éle mentén vezetett késsel vágjuk le (7), majd a habpárnát erős vászonhuzattal fedjük be. A huzatot kétszeresen visszahajtott széleinek a leszegezésével rögzítsük az üléslap alá.
A kész ülést helyezzük a vezetősínekbe (8), és mozgatása közben ellenőrizzük, hogy megfelelő-e a sínnyomtáv. Ha az ülés valahol megakadna, a lefogó csavarok valamelyikének az oldása, és a sínek pontos beállítása után rögzítsük le újból. Ezzel házi kondigépünk készen is van, akár mindjárt ki is próbálhatjuk. A bordásfalon függő testhelyzetben számtalan egyszerű, ám hatásos izomerősítő gyakorlatot végezhetünk, sőt, ha netán "evezni" támadna kedvünk, akkor a súlyzót és a gurulóülést használva ezt bármikor megtehetjük. E szerény berendezéssel szinte minden izmunkat jó kondícióban tarthatjuk, s ez még pénzünkbe sem kerül.

Ajtós tükörvarázs

Amilyen zavaró lehet egy tökéletes tükörszoba, olyannyira előnyös hatást hozhat otthonunkba a szokásosnál nagyobb, esetleg egész falat befedő óriási tükör. Az ilyen felületek nemcsak elegánsak, hanem a nagy méretük révén térnövelő hatásúak is, ezért ajánlatos jól megválasztani helyüket a lakószobákban. A következőkben a nagy tükrös felületek kiválasztásához, kialakításához adunk néhány tanácsot olvasóinknak. A tükör különleges tulajdonsága, hogy tökéletesen visszatükrözi az előtte levő tér képét. Minél nagyobb a tükröződő felület, annál szembetűnőbb a hatása, szinte ablakként, ajtóként "működik", mintha ezeken keresztül egy szomszédos helyiségbe pillantanánk, vagy a szoba még egyszer akkora lenne, mint valójában. Ezt a nagyon is egyedi hatást főként szobai gardróbszekrények tükörajtói által élvezhetjük igazából, és rájuk pillantva még a szűk helyiséget is kétszer nagyobbnak vélhetjük a valóságosnál. Természetesen falra is erősíthetünk nagy méretű tükröt, ám a szekrényajtókra szerelve hatásosabbak, és itt funkcionálisan is jobban kihasználhatók. Egyrészt különleges, exkluzív borítást ad az ajtó frontfelületének, miközben jótékonyan elrejti magát a szekrényt és falként hat. Ehhez természetesen beépített szekrény szükséges, amelyeknél tolóajtókat használhatunk. A tükrök ugyanis elég sérülékenyek, és könnyűnek sem mondhatók. A pántra szerelt ajtólapokon a tükörborítás súlya miatt nagyon szilárd és merev ajtólapokra, továbbá rendkívül robosztus ajtópántokra, masszív keretszerkezetre lenne szükségünk. A tolóajtóknál azonban más a helyzet, ezeknél csak az ajtólap hajlását kell megakadályozni, és a tükörlap(ok) felerősítését kell ideálisan megoldanunk. Az ilyen szekrények a padlótól a mennyezetig érhetnek, és ha a födém túl magas, függesztett homlokfallal csökkenthetjük a szekrény nyílásmagasságát. Ilyen esetekben pl. az ablak magasságához célszerű igazítanunk a leendő szekrény nyílásmagasságát (1).
Ha a szekrény közvetlenül az ablak mellé kerül, akkor a tükörajtóval a helyiség természetes fényviszonyait is jelentősen javíthatjuk, hiszen háromajtós szekrény esetében az első pályán levő tükörajtót tetszőlegesen mindig oda tolhatjuk, ahol fényvisszaverő hatása a legkedvezőbb. Tökéletes megduplázó hatást azonban csak akkor érhetünk el, ha az összes ajtón tükör van, és ezek nem torzítanak egy cseppet sem (2). Még az sem zavarja meg a látványt, hogy a tükörlapokat az élük mellett körben különféle anyagokból készült szegélyidomok foglalják keretbe, és az sem, hogy az egyik ajtó legalább 40 mm-rel előrébb áll, mint a hátsó ajtólap(ok).
Ilyen tükrös szekrényajtókat azonban csak kellő szaktudással és jól felszerszámozott műhelyben lehet saját kezűleg elkészíteni, mert a nagy felületű tükörlapok nagyon sérülékenyek, és nagyon szilárd szerkezetű ajtólapokat, speciális felfüggesztő idomokat s alsó, sínvezetékben futó görgőket igényelnek. Az ajtók megvezetéséhez szükséges elemek ugyan készen megvásárolhatók, viszont a nagy méretű tükörlapok szállítása, de még inkább az ajtólapokra szerelésük otthon szinte megoldhatatlan. A teljes felületén tükörrel borított ajtókat ezért készen célszerű megvásárolni, a hozzávaló egyéb szerelvényekkel együtt (3).
Ezt megelőzően a leendő tükrös szekrény helyét úgy válasszuk ki, hogy az lehetőleg faltól falig, és padlótól a mennyezetig érjen (4). Ez a legtakarékosabb megoldás. A szekrény a kiválasztott ajtók magasságához igazodjon, és a különbséget a mennyezetről aláfüggesztett homlokfal beépítésével egyenlíthetjük ki (5). Ha a szekrény nem két oldalfal közé kerül, egyik oldala felől ún. oldalvég lappal zárjuk le (6). A homlokfalhoz és az oldalvég laphoz 19 mm vastag laminált faforgácslap is elégséges. A szekrény szélességét aszerint határozzuk meg, hogy a gyári ajtók milyen szélesek, és hogy milyen szélességben fedik át egymást. Ez általában 30 mm. A szekrény magasságát tekintve viszont fontos, hogy a sínekkel együtt mekkora a beszerelési magasságuk.
Ha már minden fontos részletet megterveztünk, már csak az ajtók tükörborításának a színét kell kiválasztanunk. A tükrök foncsorrétege ugyanis nemcsak ezüst, hanem bronz és füst színű is lehet. Eldöntéséhez a helyiség bútorzatát és kárpitjainak színvilágát is vegyük figyelembe, és a tónusában hozzá illő tükröt válasszuk ki. A legragyogóbb természetesen az ezüst bevonatú tükör, a bronz sejtelmesen elegáns, míg a füstszínű hangulatosan visszafogott. S ha sokallanánk a ragyogóan tükröződő felületek nagyságát, akkor az egyik ajtó akár lehet laminált felületű is, a berendezés többi darabjának a fájához illő erezetrajzú és színtónusú.
Az ajtók beszereléséhez előbb a síneket ajánlott a helyükre erősíteni, mégpedig vízmértékkel pontosan vízszintbe állítva. Az ajtólapokat egymás után, kissé ferdén tartva illesszük a felső sínbe, majd alul óvatosan helyezzük a görgőiket az alsó sín vályújába. Az ajtókat azonban csak a beállítócsavarokkal történő felemelése után lehet megmozgatni.
Amennyiben az ajtók már tökéletesen akadálytalanul és könnyen mozgathatók, hozzáfoghatunk a szekrény belső berendezéséhez. Célszerű, ha egy középső polcos-fiókos elemmel választjuk ketté a rakteret, mert így egy-, illetve kétsoros akasztós részt is könnyen kiépíthetünk, és szükség esetén ezt gyorsan meg is változtathatjuk. A polcos-fiókos elemet akár saját kezűleg is összeállíthatjuk, ehhez már igazán nem nehéz a két oldalsó akasztórudat a helyére erősítenünk. Mindezt természetesen készen is megvásárolhatjuk (pl. a Stanley gyárt ilyet) és a szekrény belső kialakítása után már csak az ide szánt holmik elrendezése van hátra, majd az ajtókat a helyükre tolva élvezhetjük a tükör által kétszeresnek látszó szobánk új eleganciáját.

Mire használhatjuk a maradék laminált parkettát?

Jó kérdés, mondhatná bárki, ha van néhány parkettaeleme. Ha ugyanis valaki maga rakja le a laminált parkettát, többnyire mindig marad néhány felesleges darabja. Ez abból adódik, hogy csak bontatlan csomagokat lehet vásárolni, és ha a burkolandó felület akár egy fél négyzetméterrel is nagyobb, új köteget kell vásárolni. A parketta lerakása után viszont a néhány maradék elemmel nemigen lehet mit csinálni. Azaz várjunk csak! Padlóként valóban nem használható, viszont kis fantáziával kisebb-nagyobb használati tárgyak készítésére még kiválóan alkalmasak. Ötletadóként, íme néhány tipp.

Rejtett konzolos fali polc

Két parketta elemből és 10x20 mm-es lécekből rejtett konzolos polcot készíthetünk. A 7 mm vastag elemek önmagukban nem teherbírók, ezért két lap kell a polclaphoz, amelyeket vak keret fog majd egymáshoz. A két elem csaprészét előbb gyaluljuk le, majd a darabokat összefogva vágjuk kellő hosszúságúra. A lapok alsó oldalát a szélek mentén csiszoljuk érdesre, hogy a ragasztó jól tapadjon a felületre. A fenyőlécekből szabjunk le akkora darabokat, amelyek a vakkerethez szükségesek, és faragasztóval erősítsük rá valamelyik lap hátoldalára. A lécek az élekkel egy síkba kerüljenek. A polc konzolja egy 6-8 mm-es, a falba süllyesztett lágyacél rúd lesz, ezért ezeket most erősítsük a polc kiszemelt helyén a falba. Az ehhez szükséges lyukak helyét vízmérték segítségével jelöljük meg, majd fúrjuk ki. Vigyázzunk, hogy a furatok merőlegesek, és legalább 80 mm mélyek legyenek.
A konzolrudakat szilárdan, ékeljük, vagy ragasszuk a falba fúrt lyukakba, és ezek alapján jelöljük fel fészküket a keretes polclapra. A keretlécet hátul fűrészeljük ki a konzolok helyén, majd két oldalról helyezőlécekkel is vegyük körül a konzolrudakat. Ezt követően ragasszuk helyére a felső polclapot is, majd az éleket domború, vagy egyéb fazonú élléccel fedjük le, amelyeket gyors faragasztóval, lepréselve fogassunk véglegesen a helyükre. A sarkaik természetesen gérbe vágottak legyenek. Igénytelenebb polcoknál használhatunk felvasalható élfóliát is.
Végül a polcot töröljük tisztára, és húzzuk rá a rúdkonzolokra, s ezzel el is készült a polcunk, amely látszatra élével a falra van csak ragasztva, valójában nehezebb tárgyakat is nyugodtan elhelyezhetünk rajta, hiszen a konzolrudak elbírják a nagyobb terhelést.

Edényalátétek

Étkezéseknél tálaláskor, piknikek alkalmával pedig tányérok helyett használatosak az edényalátétek, fatálak. Ezek általában fából készített tárgyak, használatuk során a felületük hamar "viseltessé" válik. Viszont a laminált padlók igen ellenálló felületi rétege kitűnően tisztítható, és még a forró főzőedények sem tesznek kárt benne. A lecserélendő alátétlapokat tehát nyugodtan elkészíthetjük a maradék parketta lapokból, azok tartósak lesznek, s még pénzt sem kell adnunk értük. Kivágásukhoz finomfogazású dekopírfűrész-lapot használjunk, s vágáskor mindig az alsó felük legyen felül. Egyszerre több darabot összefogva érdemes kivágni, ha több egyforma alakú darabra van szükségünk, élüket is így érdemes csiszolótárcsával simára munkálni. A hornyolt élekbe ragasszunk 2x2 mm-es modell-lécet, a csaprészt pedig gyaluljuk le az alapanyagként szolgáló parkettaelemről. Ha azonban egy lapszélességnél nagyobb méretű darabra van szükségünk, akkor a két lapot előbb ragasszuk össze, majd ezekre merőlegesen, de 90 fokban leforgatva ragasszunk alájuk még egy parkettadarabokból álló réteget. A két anyagréteget hátoldalukkal lepréselve ragasszuk össze. A forma kirajzolásakor ügyeljünk arra, hogy a hosszanti illesztés a darab középvonalába kerüljön.
A kimunkált darabok élét ajánlatos felvasalható élfóliával lefedni, hogy a maganyagot megvédjük a nedvesség duzzasztó hatásától. MDF maganyagú elemek esetén azonban a simára csiszolt élek színes festékkel történő bevonata is elégséges, ha először híg festékkel megfelelően lezártuk a porózus felületet. Az élfóliát előbb vasalóval kellően felhevítve préseljük rá az élekre, majd mindkét oldalról éles késsel vágjuk le a felesleges széleket. A vágott szélek élét koptassuk le finom polírpapírral, majd ezt követően újból, most már csak az élek mentén vasalva préseljük le a fólia széleit. Sarkokon a fóliák él-lap fedésbe kerüljenek, lekerekített, kerek, vagy ellipszoid formáknál viszont pontosan összevágott éllel illesszük össze a fóliavégeket.

Oszlopszék virágok számára

A cserepes virágok közül a szebbek, a dús lombozatúak néha külön helyet igényelnek maguknak a szobában. Az ilyen virágok elhelyezésére szolgálnak - többek között - az oszlopszékek. Ezekkel többnyire az a baj, hogy a készek elég sokba kerülnek, a saját készítésűek pedig munkaigényesek. Ha viszont maradt legalább két laminált parketta elemünk, akkor gyorsan összeállíthatunk belőlük egy dekoratív, négyzetes piedesztált kedvenc virágunk számára.
A két lapot összefogva vágjuk ketté, és így mindjárt meg is kaptuk az oszlop oldalait. A csapos részeinek legyalulása után hátoldalukat csiszoljuk alaposan le, majd él-lap kötésben ragasszuk össze a darabokat. A sarkokba - erősítés gyanánt - ragasszunk háromszögű sarokléceket. Az egymás élére ragasztott lapokat néhány előfúrt lyukba ütött bognárfejű szeggel is erősítsük meg. A fedetlen éleket, és azok mellett a szomszédos oldal szélét, azonos szélességű felvasalható, a parketta elem színtónusától kissé sötétebb vagy világosabb színű élfóliával fedjük le.
Az oszlop aljára szabjunk ki 5-6 mm vastag rétegeltlemezből egy zárólapot, amelyik 10 mm-rel legyen nagyobb, mint az oszlop szélessége. Az oszlop belsejébe pedig szabjunk le egy akkora négyzet alakú darabot, amelyik pontosan az oszlop üregébe illik. A talpat szegekkel megerősítve ragasszuk a négyzetes betétlapra, majd mindkettőt az oszlop aljára. Ha lehet, a talplemez mindegyik oldalélét gyaluljuk 45 fokban ferdére.
A piedesztált sík, és nyílással ellátott fedőlappal is lezárhatjuk. Ehhez azonban előbb fóliázott borítású parketta-szegélylécből az alsó lábazatot és a felső párkányt kell az oszlopra ragasztanunk. Ez az egyetlen kényes művelet a munka során, mert itt pontosan méretre szabott és gérbevágott lécdarabokat kell az oszlop oldalainak a végeire ragasztanunk. E célra megfelel a PVA ragasztó, csak kis ideig lepréselve kell a léceket a helyükre fogatni, pl. csavaros szorítókkal. Miután a léckeretek ragasztása teljesen megszilárdult, a felső koszorú mérete alapján szabjuk ki 5-6 mm-es rétegelt lemezből a fedőlapot. Ha a virágcserép nem túl nagy átmérőjű, akkor lehetőség van arra is, hogy a cserép tálkáját befogadó kör alakú nyílással is ellássuk. Ha a virágcserép kaspóba kerül, akkor annak alsó átmérőjéhez szükséges mélyedést is kialakíthatunk a fedőlapon. Ennek az a módja, hogy a fedőlapon lyukfűrésszel kivágott nyílás alá egy másik, nagyobb átmérőjű, vagy négyzet alakúra vágott rétegeltlemezt ragasztunk. Mielőtt azonban az oszlopot felülről lezárnánk a fedőlappal, ajánlatos az oszlopszéknek az önsúlyát megnövelni, különben könnyen feldőlhet. E célra a száraz homokkal töltött műanyag zacskók a legmegfelelőbbek. A zacskók erős fóliából készültek legyenek, csak 3/4 részükig töltsük meg homokkal, és zsineggel körbetekerve zárjuk le nyitott részüket. A zacskókat úgy helyezzük az oszlop aljába, hogy a teret jól kitöltsék, és ha szükséges, tegyünk fölé még egy homokkal megtöltött zacskót. Így már kevésbé dőlhet fel az oszlopszékünk, még ha egy súlyosabb virágcserepet, vagy más súlyosabb dísztárgyat teszünk is majd a tetejére.
Ezután az előzőleg több vékony rétegben már belakkozott fedőlapot az oszlopszék tetejére csavarozhatjuk, helyére állíthatjuk, s kedvenc virágunkat máris a maradék parkettalapokból kialakított piedesztálra helyezhetjük. Így a burkolóanyag sem veszett kárba, otthonunk pedig gyarapodott egy tetszetős berendezési tárggyal.

Fűszertartó

Fűszertartó

A másik ajándéktárgy (8) elkészítése sem sokkal bonyolultabb, de előbb a tároló üvegcséket kell beszereznetek. E célra ugyan megfelelnek a bébiételes kis üvegek is, de sokkal mutatósabbak, ha a tetejük sima és nem menetes. Kis szerencsével a konyhafelszerelési üzletekben találhattok hasonlókat. Az viszont fontos, hogy az üvegcséknek legyen pereme, különben nem tudjátok majd a tartólap nyílásaiba erősíteni. Az átmérőjük 60 mm körüli legyen, és a magasságuk se haladja meg a 100 mm-t. A szájnyílásuk pedig legalább 40 mm legyen. Ha az üvegcsék már megvannak, szerkesszétek meg a tartólapjukat.
Ez alapvetően egy akkora átmérőjű korong legyen, hogy az üvegcsékből ötnél esetleg többet is elhelyezhessetek a kerületén belül. Az üvegcséket a szájukkal lefelé állítsátok az 5-6 mm vastagságú rétegelt lemezre, így próbáljátok egymástól egyenlő távolságban elhelyezni a 220-250 mm átmérőjűre rajzolt körön belül. Az üvegek egymástól legalább 30 mm távolságra legyenek. Ha jó a szemmértéketek, akkor az üvegeket így is körülrajzolhatjátok (9), de jobb, ha körzővel pontosan kiszerkesztitek az osztásvonalakat, majd erre jelölitek fel az üvegek nyakátmérőjéhez igazodó nyílások körvonalát. Vigyázzatok, mert a nyílások elölről azonos szélességűek a nyakmérettel, és a sarkaik kb. 10 mm-es sugárban lekerekítettek. Ha ezzel megvagytok, akkor egy 20 mm vastag deszkalapra is jelöljétek fel a tartólappal azonos átmérőjű talp körívét, és máris hozzáfoghattok ezek és a további alkatrészek kivágásához.
A tartólapot lyukfűrésszel a legkönnyebb kivágni (10), de lombfűrésszel sem sokkal nehezebb, csak fárasztóbb és több idő szükséges hozzá. A kifűrészelt darab éleit csiszoljátok simára, majd fűrészeljétek ki a talp korongját is. A korong élét azon nyomban csiszoljátok simára.
Az üvegek tartólapját egy álló oszlopra kell majd felerősítenetek, amelyet 50 mm átmérőjű farúdból, gérvágó ládába fogva szabjátok le. A rúd hossza kb. 200 mm legyen, és nagyon ügyeljetek, hogy a vágás síkja merőleges legyen a palástra, különben az oszlopot majd csak ferdén tudjátok a talpra erősíteni. Vékonyabb, 40 mm-es farúdból vágjátok le a fogantyú darabját, majd hozzáláthattok a tartóállvány összeállításához.
A talp közepébe fúrjatok lyukat egy 5x40 mm-es facsavar számára, és a tartólap közepét is fúrjátok ki, majd ragasszátok az oszlop egyik végére. Kenjétek be ragasztóval a korong közepét, és az oszlopot egy behajtott facsavarral megerősítve rögzítsétek a talp közepére (11). Ha már szilárdan áll az állványoszlop, akkor a tetejébe és a fogantyú darabjába is fúrjatok fészket egy 8x30-as facsap számára, majd a csapot ragasztóval bekenve üssétek az oszlopba, arra meg a tartólapot és a fogantyú darabját üssétek fel. Az állványt most már lefújhatjátok vékonyan színtelen akrillakkal.
Amíg az állvány lakkozása szárad, az üvegek záródugóit készítsétek el. Két megoldás között választhatok. Ha van az üvegek nyílásába illő és annál 10-15 mm-el nagyobb átmérőjű farudatok, akkor gérládába szorítva abból fűrészelhetitek le a dugók alsó, illetve felső korongjait (12). Az egyenes vágás alapvetően fontos, tehát a fűrész vágás közben ne billegjen oldalirányba. Ez nem könnyű feladat, mivel több egyforma darabot kell levágnotok. A korongok 10 mm-nél ne legyenek vastagabbak, és ezt egy, a ládába szorított ütközőléccel, vagy deszkadarabbal biztosíthatjátok. A vágáshoz ajánlatos a gérládát csavaros szorítóval, szilárdan a munkaasztalra fogatni - az ütközőfával együtt -, mert így a fűrészelés könnyebb lesz. A köldökcsapokból kialakított kis fogantyúknak azonban még mindegyik korong közepébe megfelelő átmérőjű lyukat kel fúrnotok. A középpontok bejelöléséhez használjatok kartonból kivágott sablont, amivel legalább három jelölést ejtve határozzátok meg pontosan a korongok közepét.
A záródugókat azonban fűrészpengés körkiszúróval is kialakíthatjátok. Az üvegek nyakába illő korongokat 10 mm-es fenyődeszkából, a rájuk ragasztandó fedőket pedig akár 5 mm-es rétegeltlemezből is kivághatjátok. Ezzel a megoldással a fogantyúcsapok központi fészkeit is előfúrtátok, már csak a kellő méretre kell majd bővítenetek, hogy a lecsiszolt sima palástú köldökcsapokat a dugó két darabjába ragaszthassátok. A simára csiszolt dugódarabokat ezt követően már összeragaszthatjátok, lelakkozhatjátok. A fűszertartó ezzel kész, már csak a különféle fűszerekkel kell az üvegcséket feltöltenetek, és hogy munkátok eredménye valóban meglepetés legyen, karácsonyig még dugjátok el valamelyik szekrényetek mélyére.

Betonmedence a kertben

A medencék nagyon sokáig mindenki számára a strandokkal, uszodákkal voltak egy gondolati kapcsolatban. Ám ma már kültéri, vagy lakáson belüli beltéri medencék is kivitelezhetők, és épülnek is. A pénztárca és az igények a két határ az építőipar eme szegmensében.
Egy kültéri medence elképzelésekor sok-sok kérdés merülhet fel jogosan építtetőjében. Milyen talajban lehet elhelyezni, mit telepítsek köré, hogyan tájoljam? Milyen anyagból készíthetem, milyen műszaki feltételei vannak? Hogyan szigeteljem, burkoljam? Milyen gépészetre van szükség?
A medencéket a kertben bármilyen talajban el lehet helyezni, a tájolást a tulajdonos igényei, elképzelései határozzák meg. Környezetének kialakításánál azonban érdemes arra figyelni, hogy a lombhullató fák, bokrok közelsége sűrűn szennyezi a vizet. Medencénket két módon alakíthatjuk ki. Elkészíthetjük előre gyártott fix méretű műanyag medence beépítésével. Ennek csak ki kell ásnunk a helyét a talajból. (A gödör mérete nagyobb legyen, mint a medence méretei.) Alulra el kell készíteni a fogadószintet, mely egy 10-15 cm vastag kavicsrétegből, s a rajta elhelyezkedő, egyrétegű hálós vasalással ellátott, szerelőbetonból áll. A fogadószintnek, a medencetesten túl, a köré építendő vasbetont is fogadnia kell, sőt a legjobb, ha rögtön a gépészeti térnek is biztosítunk helyet. Ezután elhelyezzük a medencét, majd a föld és a medence közötti körülbelül 30 cm, széles sávban a függőleges hálós vasalatot, és elkezdjük kiönteni a betonnal.
Ezzel párhuzamosan feltöltjük a medencét vízzel úgy, hogy a vízszint 10-15 cm-rel magasabban legyen, mint a betonozás szintje. A medence végében kell elhelyezni a 2´2´1,5 m-es gépházat, mely zsalukővel körbekerített, fogadószintig levitt helység lesz. Itt lehet majd a szükséges gépészetet elhelyezni.
A másik talán sűrűbben használt megoldás a monolit vasbeton medence készítése. A fogadóaljzatig hasonlóan készül, mint az előbbi. Itt azonban a következő fázis a duplasoros, méretezett fenéklemez vasalás, a falaknál felhajtva, a toldás segítésére. El kell helyezni a gépészeti szerelvényeket, a padlóösszefolyót és a csővezetékeket, szintbe állítva, a terveknek megfelelő helyen. Kibetonozzuk a fenéklemezt, majd beállítjuk a falak - terv szerint méretezett - vasalatát.
A munkahézagok megoldása is meghatározó tényező, mert a már szilárduló vagy megszilárdult beton és a csatlakozó friss beton között vízzáró kötésre van szükség. Ezt duzzadó szalaggal oldjuk meg, melyet végig felragasztunk a kész betonra a falazati vasalaton belülre. Ez a kb. 3 cm sugarú szalag, a bedolgozandó friss beton nedvességével reakcióba lépve, 10-20 cm-re megduzzad, és ezáltal tömít. Ezért fontos, hogy a légnedvesség kiküszöbölése érdekében, csak a betonozás előtt helyezzük el a felületen.
A szükséges beton ún. vízzáró beton legyen. A szigetelendő építmények, épületrészek nedvességgel, vízzel érintkező beton (vasbeton) határoló szerkezeteit (falait, fenéklemezeit stb.) vízzáró betonból építik. E szerkezetek teherhordó szigetelőszerkezetek, helyesebben szigetelő, teherhordó szerkezetek, mert tervezésüknél, méretezésüknél és megépítésüknél a vízzáróság feltételeinek teljesítéséből kell kiindulni, míg a többi követelmény kielégítésének módja ehhez igazodik. A beton vízzárósága pórustérfogatától, ezen belül a pórusok nagyságától és elrendezésétől függ. Az adalékanyag minősége víz és fagyálló, vízzel reakcióba lépő szennyeződésektől mentes legyen, a cement friss, finom őrlésű és az agresszivitás fokától függően kiválasztott kohósalak-portlandcement. Éppen annyi cementre van szükség, hogy a cement pép az összes adalékszemcse felületét bevonja (kb. 300-350 kg/m3), melyből a cement egy része (25%-a) trasszal helyettesíthető. A keverővízként betonra káros alkotóktól mentes, +5 °C ... +20 °C hőmérsékletű, tiszta víz használható.
A bedolgozás módja meghatározó tényező. A beton kétoldali zsaluzással, a szemcseszétosztódás megakadályozására kis magasságból beöntve, egyszerre legfeljebb 20 cm vastag rétegben, döngöléssel vagy vibrátorral jól tömörítve, a munkahézagok elkerülésére lehetőleg folytonos munkával dolgozandó be. A betonfelületet természetesen védeni kell a zsugorodási repedésektől, melyek a felület kiszáradásakor keletkezhetnek. Zsaluzatként, a külső oldalon használhatjuk a talajt is. A betonozást a falaknál is megelőzi a szükséges gépészeti berendezések elhelyezése és beállítása, mint például a vízhűtéses halogénlámpák, vagy amennyiben nem vízforgatós a medence, az ún. skimmer beépítése, mely a víztükör szintje alatt meghatározott mértékkel van, s általa biztosított a víz cserélődése. Természetesen a túloldalon pedig be kell építeni a tisztított vizet visszajuttató berendezéseket. Az igényektől függően lehet járdát vagy valamilyen szegélyt kialakítani a medence körül.
A medence szerves része, lelke a gépészet. Ennek fogadására ez esetben is gépészeti helységet kell kialakítani a medence végében, melyben elhelyezhető például a filteres tisztítótartály, vagy a szivattyú is. Innen vezérelhető a víz tisztítása, cirkuláltatása.
Miután megkaptuk a medencetestet, 72 órás víznyomási vizsgálatnak vetjük alá, az esetleges repedések tesztelésére. Ezt követően készíthetjük el a burkolatot. Nem mindegy milyen burkolatot helyezünk fel. A lapok speciális medenceburkolatok, meghatározott méretekkel. Fagyálló, fokozottan sav- és lúgálló kell legyen, hiszen a tisztításnál használt vegyszereknek ellen kell álljon. Bizonyos helyeken fontos a csúszásmentesség is.
A zsír- és porszennyeződés-mentes alapfelületre fel kell hordani a szigetelést. Ez ma már nem az ősrégi habarcsos technológiát jelenti, hiszen mára minden hidegburkolási segédanyagokat gyártó cég kifejlesztette a maga kétkomponensű vízszigetelését, melyek víznyomásállóak. Ezek használatakor a két komponenst csomómentesen el kell keverni, majd a műszaki leírásokban megjelölt módon fel kell hordani, egy vagy több rétegben, a sarkoknál, kritikus helyeken előre gyártott szalagokkal megerősítve.
Ezek a szigetelések összefüggő medenceszigetelést képeznek, melyekre a speciálisan kültérre kifejlesztett flexibilis, fagyálló, rugalmas ragasztóval lehet vízzáróan felragasztani a burkolatot. Törekedni kell a ragasztó 100%-os felületi tapadására, amely kizárja a burkolat felfagyását. Egy nap elteltével a fugák flexibilis fugázókkal kifugázhatók.

Fonatos székek felújítása

A sással, rafiával, vagy csuhéval befont székek még ma is többek kedvelt berendezési tárgyai. Étkezősarkokban, vagy hétvégi házakban egyaránt jól mutatnak, feltéve ha fonataik nem szakadozottak, vagy túl kiültek. Ha az ilyen székek kerete már kopott is, a fonatuk sem ép, érdemes a régi fonatot lebontanunk, majd a székvázat és az ülések fonatát is felújítanunk. Ez ugyan nem kis munka, ám még mindig kevesebbe kerül, mintha a kopott ülőalkalmatosságok helyett újat vennénk.

A székeknek általában csak az ülése fonott, a háttámlák fazonosra formált, esetenként hajlított fa alkatrészek, amelyek a lábakat összekötő heveder rudakkal együtt biztosítják a váz szilárdságát. Mielőtt bármihez is nyúlnánk, minden darabot külön-külön megvizsgálva készítsünk hibajegyzéket. A fonatot - ezt követően - nedvesítsük be, hogy a szálak lefejtésük közben már ne sérüljenek számottevően. A lefejtett szálak toldását óvatosan bontsuk fel. Ha kell, újabb nedvesítéssel lágyítsuk fel a szálak végein a takácscsomókat. A lefejtett anyagot laza karikába hajtva tegyük egy nagyobb tálba. Végül a szálak végét rögzítő szegeket húzzuk ki az üléskeret lécének belső oldalából (1). Ha a bontás közben el-el szakad a sásszál, összekötésével ne most bajlódjunk. A lebontott nedves szálas anyagot takarjuk le nedves textíliával, hogy ne száradhasson ki.
Ezt követően a székvázat vegyük kezelésbe. Az esetleg törött darabokat keményfa csapok beragasztásával, a csak elhasadtakat pedig a hasadékba csurgatott, erős kötést biztosító ragasztóval javítsuk ki. A székvázak eresztékeit is ajánlatos letisztításuk után friss ragasztóval megszilárdítani. E célra tökéletesen megfelel a hagyományos, felmelegített csontenyv is, de természetesen használhatunk korszerű diszperziós faragasztókat is. A vázelemeket azonban még összeragasztásuk előtt felületkezeljük.
Előbb, ha szükséges pácoljuk a megfelelő színűre, majd a fa alkatrészeket itassuk át jól hígított lenolajkencével. Finomcsiszolásukat követően pedig jöhet a több vékony rétegben felkent, esetleg felszórt bútoripari lakkbevonat, amely újszerűvé teszi a fa alkatrészeket. Az így előkészített vázelemeket nyugodtan összeragaszthatjuk, kellő szintbeállítás után szorítókötésekkel ellátva hagyjuk a ragasztott részeket teljesen megszilárdulni. A felújított, már szilárd székvázon most már újból kialakíthatjuk a jellegzetes, fonatos ülést.
A négyzetes alakú, merőleges sarkú ülőkeretek befonása egyszerűbb, mint a trapéz alakúaké. Ezeknél először is a hátsó hevederlécre fektetett derékszög segítségével határoljuk be a ferde szögű részt (2), amelyet különleges módon kiegészítve kell majd befonnunk. A négyzetes ülőfelület befonását folyamatosan végezhetjük el. Erre ábránk ad kellő útmutatást, mellette a trapéz alakú ülésfonat széleinek a kialakítását is bemutatjuk. Mivel ez a bonyolultabb, lépésről-lépésre követhető ábrasorral tesszük szemléletessé a fonat elkészítését. Akár több összesodort rafiaszálat, akár sást, vagy csuhét használunk, előtte áztassuk hideg vízbe (3), majd takarjuk le nedves ronggyal. A kezdőszálat a széklábhoz közel, kárpitos szeggel fogassuk a keretléc, vagy rúd belső oldalára (4).
A szálat felülről vessük át az elülső vázlécen, majd ezt körülhurkolva szorosan a láb mellett elvezetve (5) megint csak felülről átvetve vezessük körül az oldalsó keretrúdon (6). A szálat húzzuk át a szemközti oldalra, a láb mellett felülről átvetve húzzuk át az elülső keretlécre szorosan a láb mellett, majd alul elvezetve szeggel rögzítsük az oldalkeret belső oldalára. A következő szálakat is hasonló módon, de az oldalsó keretléceken fokozatosan hátrább szegezve fonjuk be a derékszöggel bejelölt sarkokat (7, 8).
Amint a szélső háromszögű részeket befontuk, munkánk könnyebbé és folyamatossá válik. A következő szálat már közvetlenül a hátsó láb belső oldalára szegeljük fel, majd előre húzva felülről vessük át az elülső keretlécen (9), alul fektessük a keresztbe futó vetülékszálakra, balra fordulva ugyancsak felülről vegyük körül az oldalsó keretrudat. A szálat vezessük át a szemközti keretlécre, felülről hurkoljuk körül, majd a vetülékszálakat közrefogva újra felülről átvetve az elülső farúdon, alul vezessük a hátsó keretrúdhoz. Ezt megint felülről átvetve fonjuk körül (10, 11). A szálat ezt követően vezessük a bal oldali keretléchez (12), ezt is a szokásos módon, felülről hurkoljuk körül (13). Ügyeljünk arra, hogy a szálakat azonos erővel feszítsük meg, a fonat egyenletes sűrűségű legyen.
Mivel bontott, esetleg szakadt szálakat is fel kell használnunk, az alapanyag szálakat csomózással kell meghosszabbítanunk, erre takácscsomót használjunk (14).
Jó erősen meg kell húzni, hogy valóban szilárd legyen a kötése. A kialakuló fonat szabályossága is nagyon fontos. Ezért a többé-kevésbé szorosan egymás mellé hurkolt szálakat ajánlatos deszkadarabbal tömöríteni (15).
A sarokfordulók szabályos kialakítását is célszerű megkönnyíteni, ami különösen a kezdeteknél jelenthet nagy segítséget. Vékony hullámkartonból kiszabott darabokkal ezt könnyebbé tehetjük (16). Ám arra ügyeljünk, hogy a sablonkartonokat ki is kell majd vennünk, ha erre kevés helyünk marad, nehéz lesz kioperálni a fonatból. Erre gondolva csak a fonat 1/4-éig hagyjuk a sablonokat a fonatban, utána húzzuk ki a szálvetülékek közül.
Ahogy haladunk az ülés közepe felé, munkánk úgy kezd egyre nehezebbé válni. A hely középen egyre szűkebb a szálak átbujtatására. Ráadásul ha az ülés szélesebb, mint amilyen hosszú, akkor középen az alsó és felső fonatrész nem csúcsban, hanem egyenesen fog összeérni (17). Ilyen esetekben párhuzamosan vezetett szállal, a keretig, azt felülről áthurkolva, majd középig alul vezetve, ott újból felülre átbujtatott szállal fonjuk be a hiányzó részt.
Az utolsó szálak átbujtatása és fonatba illesztése a legnehezebb feladat. Ezt egy hegyes végű lyukkeresővel könnyíthetjük meg. A szerszámmal kitágított lyukba már könnyebb a hiányzó szálat befűzni (18), majd feszesre húzva a lyuk el is tűnik. A fonás végén a szálvéget az egyik szomszédos vetülékszál köré hurkolva csomózzuk le, magától értetődően alulról (19). Az ülő felületen csomózásból eredő szálvégek ne legyenek, ezeket még utólag is áthúzhatjuk az ülés hátsó oldalára, ha már fonás közben erről megfeledkeztünk.
Az is előfordulhat, hogy elfogy az anyagunk, mielőtt befejezhetnénk a munkát. Ilyenkor a másik szék fonatából vehetjük "kölcsön" a hiányzó mennyiséget, azt majd később pótoljuk. Ha csak kevés hiányzik, sodrott rafiával megtoldva is befejezhetjük a munkát. Ha ügyesek vagyunk, akkor úgy toldjuk meg a szálat, hogy felülre eredeti anyag, alulra pedig a pótanyag kerüljön. Így a látszatot is megőrizhetjük, a munkát is sikeresen befejezhetjük.

Vályogvetés sárfalak

Még a múlt század elején, közepén is gyakori volt, hogy az emberek olyan anyagokból építették házaikat, amilyen a közelben megtalálható volt. Bár a vert falú, vagy vályogtéglás építési megoldások ma már ritkák, bizonyos esetekben érdemes lehet ezekkel próbálkozni. Egy kisebb nyaraló, vagy gazdasági épület is készülhet ilyen hagyományos módszerekkel, amelyeknek alacsony költségük mellet más előnyeik is vannak...

A hagyományos falak készítése

A régi népi építészeti megoldások egyik csoportját a homogén falak alkották. Ezek folyamatos összedolgozásokból adódóan egy darabból álltak, amire elkészültek, míg a heterogén falak építőelemek összerakásával, darabokból adták ki a kész falat. A homogén falakba az ablakok helyét utólag vágták bele az építők. Ezek jóval kisebbek voltak a mai ablakoknál, hiszen a kivájt rész fölött tehertartó elem nem lévén, csak kis méretű ablakok kialakítására volt lehetőség. Legismertebb homogén falak a rakott, a vert és a sövényfal.
A rakott falat villával rakták fel a kőből készült alapra. A fal alapanyagául szolgáló agyagot megnedvesítették, aztán lóval, esetleg tehénnel járatták, amíg képlékeny lett. Közben kötőanyagként pelyvát, töreket, vagy szecskázott nádat kevertek hozzá. A kész anyagból annyit merítettek amennyit fel bírtak emelni, amit erővel hozzácsaptak az előző sorhoz. Nem lehetett abbahagyni addig, amíg kész nem lett, mert ha megszáradt a felső réteg, akkor a következő már nem tapadt hozzá. Elkészültekor a réteges rakás miatti kidudorodásait levágták, bár tökéletesen egyenesek ezek a falak sohasem lettek.
A vert fal alapanyaga megegyezik a rakott faléval, csak a felhúzás módszere volt más, aminek köszönhetően jóval egyenesebb fal lett az eredmény. Egymással szemben nagyjából fél méterre oszlopokat ástak le, ezek határozták meg a fal vastagságát., Az oszlopokra deszkákból zsaluzatot erősítettek, majd a nedves alapanyagot elkezdték közéhordani. Húsz-harminc centiméteres ráhordásonként pedig ledöngölték, tömörítették. Néhány rétegenként nádat is tettek a fal anyagába, amely hosszú szálaival biztosította az anyag összetartását. A megszáradt szakaszokról a zsaludeszkákat lebontották, és feljebb erősítették föl, így folytatták a munkát. Olcsó, jó tulajdonságú fal készíthető ezzel a módszerrel, egyedüli hátrány talán, hogy vastagsága miatt nem helytakarékos megoldás.
A sövényfal alapanyaga is nedves agyagos föld, teherbírása kisebb a vert falénál, ám jóval vékonyabb. A földbe állított oszlopok közé vesszőszövetet fontak, erre tapasztották az agyagot. A fal vastagsága attól függött, hány rétegben tapasztottak rá. A gyorsaság itt is lényeges volt, mert a megszáradt részekre már nem lehetett további rétegeket rakni.

Az előbb bemutatottakkal ellentétben az inhomogén falak elemekből készültek. A csömpölyegfal a vályogtégla elődje. Az építők agyagos, jól tapadó földet gyűjtöttek, ezt beáztatták, szalmát kevertek hozzá, és lóval belejáratták. A szalmás sarat kihordták, és hosszú darabba göngyölgették. A kész csömpölyegeket egymásra rakták, és egymásra ütögették.
Míg a csömpölyeg inkább a Dél-alföldön, a gombócfal a Dunántúlon volt elterjedt, bár készítésük nagyon hasonló. A különbség annyi, hogy a csömpölyeget hosszúkásra formázták, míg a gombócfalnál a sarat golyóvá alakították, majd összelapították. Ezeket a lapos labdacsokat akkorára készítették, hogy egy ember meg tudja emelni, azaz nagyjából 30 cm átmérőjűre. Másik nevét a fecskefalat is onnan kapta a technológia, hogy az egymásra rakott labdacsokból készült ház úgy nézett ki, mint a fecskefészek.
A vályogtégla fal annyival fejlettebb az előzőnél, hogy az alapanyagot formába helyezték, tehát az építőelemek teljesen egyformák és szabályos téglatest alakúak voltak. Mérete 30 centiméter hosszú, 15 széles és 12-15 centiméter magas. A vályogtégla deszkakeretben kapta meg a formáját. Az alapanyagot a formába töltötték, tetejét lesimították, majd kiborítást követően szárították. Két jó vályogvető egy nap alatt 1000 darab vályogtéglát is elkészíthetett.
Egy hétig hagyták egyik oldalán a vályogot, ezután az oldalára fordítva száradt további egy hétig. Gúlába rakva tovább szikkasztották még két hétig, ezt követően lehetett felhasználni.

A vályogházak tulajdonságai, és védelme

E falak - amellett hogy szerkezetük megfelel tartó-, és határoló funkciójuknak - különleges mikroklímát biztosítanak a házban. Hőtároló és páratechnikai tulajdonságaiknak köszönhetően a vályogház nyáron kellemesen hűvös, télen pedig kis fűtéssel is gyorsan felmelegíthető. A vályog - mivel nem tömör anyag - párafelvétele és leadása gyors, emiatt kevésbé hajlamos a penészedésre. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a bele épített faanyagot konzerválja, ezektől távol tartja a farontó rovarokat, gombákat, amelyeknek nem kedvez a vályogfal nedvességtartalma.
A vályogházak tájolására is nagy hangsúlyt fektettek, így a passzív napenergia hasznosítás is megvalósult. A legfontosabb irányelv volt, hogy a ház az ablaktalan hátsó fala az uralkodó szélirány felé álljon. Mivel e sárból épült házak legnagyobb ellensége a vizesedés, ezért a környezetből kiemelkedő részre jelölték ki elődeink az épület helyét, hogy a belvíztől és a lezúduló csapadéktól is védve legyen. A kezdetekben a "sárfalak" alapozása mindössze a föld döngölésében merült ki. Később már árkot ástak, amit kiégettek mielőtt elkezdték a fal felhúzását.
A falra kerülő csapadék ellen a mai vakolat elődjével: tapasztással védekeztek. A legelterjedtebb a tehéntrágyás szalmavályog-tapasztás volt. Egy vödörnyi homokkal kevert szalmatörekes sárhoz egy "adag" tehéntrágyát kevertek. A falat benedvesítették, majd a keveréket vékony rétegben felhordták. Amikor ez megszikkadt, akkor egy újabb réteg következett: az előbbivel azonos arányban, de lótrágyával és szalmatörek nélkül. Miután megszáradt, több réteggel bemeszelték, ez színt is adott, és a trágyaszagot is elnyomta. A vályogházak a tégla, vagy betonfalakhoz képest sokkal egészségesebbek, de egyben gyengébbek és sérülékenyebbek is. A falakon megjelenő elváltozások javítása előtt minden esetben az okát is fel kell deríteni.

Pinceszigetelés

Pinceszigetelés

Fűtési költségeink akár 30%-a is megtakarítható a pincénk hőszigetelésével! A nedvesség ellen is szigetelt pincehelyiségben lakóhelyiséget alakíthatunk ki, de készíthetünk konditermet vagy szaunát is.

A pincék sok esetben kihasználatlanul állnak, telerakva rég nem használt holmikkal. Ezeket a tereket is lehet hasznosítani egy kis átalakítást követően. Ha úgy döntünk, hogy nekilátunk a házunk alatt lévő helyiség hasznosítására, a tervezés előtt tisztázni kell a pince állapotát.
Leggyakoribb probléma a nedvesség, ami főleg régi házaknál jelent gondot. Ennek oka lehet, hogy a külső falazatnak hiányzik a függőleges talajnedvesség elleni szigetelése, és gyakran a vízszintes szigetelés is megsérül, vagy tönkremegy, ami a nedvesség falszerkezetbe való felszívódását akadályozná meg. Az aljzaton nem mindig a talajnedvesség hagy nyomot, előfordulhat kondenzáció általi nedvesség lecsapódás is. Amennyiben száraznak ítéljük a pincénket, akkor is az a legbiztosabb, ha szakemberrel végeztetjük el a pince állapotának felmérését. A nedvesség okozójától függenek a további víz- és hőszigetelési teendők is, melynek eredményeképpen a pincébe keletkező nedvesség teljes kizárását kell megcélozni.

A vízszigetelésenés hőszigetelésen kívül meg kell oldanunk a helyiség hatásos szellőztetését, és a falak gondosan kivitelezett burkolását is. Az elvégzendő munkálatokat a pince leendő hasznosítása határozza meg. Ha csak tároló pincét kívánunk kialakítani gyümölcs vagy zöldség tárolására, akkor elsősorban a padlóját kell célszerűen kialakítani. Amennyiben azonban szigetelt, fűthető pincehelyiségre van szükségünk, a sikeres tervezés érdekében figyelembe kell azt is vennünk, hogy a tartós emberi tartózkodásra alkalmas pince kiépítésének szigorú követelményei vannak. Egyrészt meg kell szüntetni vagy megakadályozni az aljzat és a fal nedvesedését, majd kellő szigeteléssel kell ellátni, burkolni kell, a fűthetési és szellőzési lehetőségeket ki kell alakítani, mindezt úgy, hogy a belmagasság a követelményeknek megfelelő legyen.

Pincepadló szigetelése

Legtöbbször a belmagasság jelenti a legnagyobb problémát, ugyanis a lakótérként történő hasznosításához 2,50 méter átlagértéket kell elérnie. Némely esetben ezt csak földkiemeléssel lehet megvalósítani, majd ezt követi a szakszerű padlófelépítés. A padlófelépítés alsó rétege a kavicsréteg, majd az arra elkészített, jól tömörített és megkötött aljzatbeton kerül. Ezt követi a padló nedvesség elleni szigetelése teknőszigeteléssel, ami annyit jelent, hogy a falnál a bitumenes szigetelőlemezt teknőszerűen felvezetjük a körülötte lévő falakra úgy, hogy a vízszintes falszigeteléseket átfedjék. Az oldalfalon a szigetelésnek meg kell haladnia az esztrich réteget. A teknőszigetelésnek használt bitumenes szigetelőlemezeteket csatlakozásaiknál és toldásaiknál 10 cm fedéssel egymásra lapolva kell elkészíteni.
A talajjal közvetlenül érintkező padlókat abban az esetben kell hőszigetelni, ha a felette levő lakóterek huzamos emberi tartózkodás céljára szolgálnak (pl. lakóterek, de ide soroljuk a pincében helyet kapó hobbiszobát, konditermet). Ez az a szigetelés, amit a legegyszerűbb elkészíteni a ház építése során, és amit lehetetlen utólag elvégezni. Éppen ezért, ne csak a minimális vastagságú szigetelőanyagot helyezzük el, hanem a hőszigetelési irányelveknek megfelelő, 5-6 cm vastag szigetelő lemezeket építsük be. Ezt a réteget követi egy borítás, amely lehet bitumenes papír vagy polietilén fólia, melynek az a szerepe, hogy a fölötte elterülő esztrich réteg ne kerülhessen bele a szigetelő lapok pólusaiba. A cement esztrich felhordása 40-50 mm vastagságban ajánlott.

Készíthetünk padlófűtést is ezekben a helyiségekben, de ebben az esetben ajánlatos az úsztatott esztrich alkalmazása. A padlófűtés rétegrendjét annyiban kell változtatni, hogy a hőszigetelést vastagítani kell, szinte duplázni. A padlófűtés kialakítása befolyással van a burkolóanyag választásra is, ugyanis csak olyan burkolóanyagot választhatunk, mely hőálló, és jó hőátbocsátó képességgel rendelkezik.

Oldalfalszigetelés

Nemcsak az aljzat elkészítésével szemben vannak követelmények a pince kialakítása során, hanem az oldalfalak megfelelő szigetelése is nagy jelentőséggel bír. Az ideális megoldás, ha a vízszigetelés és a hőszigetelés kívülről, a ház falának kiásásával történik. Mivel a pincefalak külső szigetelése állandóan érintkezik a nedves földdel, ezért csak olyan szigetelőanyagot lehet használni, amely állja a nedvességet. Ilyen például az XPS keményhab-lap vagy az EPS lapok. A pince külső falait két rétegben bitumenlemezzel érdemes szigetelni.

Külső szigetelésre nem minden esetben van mód, például egy sorház jellegű beépítés esetén csak belülről, a pince helyiségéből történhet meg a szigetelés. A belső nedvesség elleni szigetelést azonban vakolattal nem lehet megoldani, mert a nedvesség tovább halad felfelé a falszerkezetben. A belső oldali hőszigetelésnél is előnyösebb a külső oldalon elhelyezett hőszigetelés, melynek előnye, hogy a fal meleg marad, a szerelvények nem fagynak el, nem képződik kondenzvíz.
Mivel nem minden esetben kivitelezhető a külső oldali hő és vízszigetelés, ezért meg kell keresni a pince belső oldalán a lehetséges megoldásokat. A falakkal szemben támasztott követelmények miatt úgy kell kivitelezni a szigetelést és a szellőzést, hogy kívülről a pincébe nedvesség ne juthasson be, vagy ha esetlegesen mégis bejut, gyorsan elvezethető, kiszellőztethető legyen ugyanúgy, mint a pincehelyiség gyors felfűtése során a hideg falrészeken keletkező kondenzvíz esetében. Ennek legbiztosabb módja a falburkolat hátsó kiszellőzésének biztosítása. Ezt úgy tudjuk kivitelezni, hogy a faltól távtartó szerkezettel tartjuk el a burkolatot, hogy a fal és a burkolat között a légáramlás elszállítsa a képződő nedvességet. Kombinálhatjuk hőszigeteléssel is a hátsó kiszellőzésű falburkolatot.

Pincefödém szigetelése

A födém esetén is hasonlóképpen járjunk el, mint az oldalfalaknál, úgy kell elkészíteni a burkolatot, hogy a faltávolságon belül a burkolat mögött a levegő át tudjon áramolni, ezáltal ki tudjon szellőzni. A rosszul szigetelt pincefödém miatt nemcsak a lábunk fázhat, hanem megnövekszik a fűtési energiaszükséglet is. Ezért fontos figyelni arra is, hogy a födém jól le legyen szigetelve.
Amennyiben felújítjuk a szigetelést, a pincefödém szigetelésének egyszerű és jó megoldása, ha alulról keményhab-lapokat alkalmazunk. Így elkerüljük a lakótér padlószintjének megemelkedését, ami egyébként rengeteg bonyodalmat tud okozni. Új építés esetén előnyösebb, ha a hőszigetelést a földszinti padló zajcsökkentő szigetelésével együtt tesszük le. Erre a célra tökéletesen alkalmas az XPS-keményhablap, amely padlóra és tetőre egyaránt használható. Az egyes elvégzendő munkák költségeinek felmérésénél ügyeljünk arra, hogy ne felejtsük ki a tervezésből a válaszfalak készítését, abban a nyílászárók elhelyezését és az esetleges szerelések - gépészet, villany, fűtéskialakítás - költségeit se!

Forrás: Ezermester

Biobeton építőanyagok - papírbeton, fabeton és nádbeton

Az építkezés előtt állók sokfajta építési anyaggal találkozhatnak, a hétköznapitól az egészen különlegesig. A tégla és ytong mellett reneszánszát éli a hagyományos vályog és fagerenda, s megjelennek új, különleges megoldások a könnyűszerkezettől, a polisztirol elemekbe töltött betonig. A különlegesnél is különlegesebb a papírbeton, mely - ahogy sok más útkereső megoldás - Amerikából származik.

Papírbeton filozófia Amerika egészen más építési szokásokkal rendelkezik, mint Európa és hazánk (lásd Amerikai típusú házak cikkünket). A technológia más, de abban azonos, hogy egy családi ház finanszírozását nem mindenki engedheti meg magának, sokan pedig egész életükben a jelzáloghitelt fizetik. Sokan keresik ezért a megoldást, hogyan lehetne a házépítés költségeit lecsökkenteni. Erre két megoldás adódhat: az egyik az anyagok árának, a másik pedig az élőmunkának a csökkentése. A papírbeton mindkettőt egyszerre célozza. Akár az építkezés helyszínén házilagosan és olcsón előállítható, hétköznapi és könnyen beszerezhető alapanyagokból.

Papírbeton előállítása A papírbeton előállítása tényleg igen egyszerű. Leginkább papírra van hozzá szükség, mely lehet újságpapír vagy kartonpapír is. A papírt vízben kell puhára áztatni és összeturmixolni, majd homokkal és portlandcementtel elkeverni. A papír aránya 50-80% közötti lehet, míg a cement elég, ha 10% körüli arányt ér el. A homok akár földdel is helyettesíthető.
A víz adagolását nem lehet elrontani. A túl kevés víz könnyen felismerhető, mert a massza nem folyékony. Ha viszont az optimálisnál több vizet teszünk a koktélba, az egyszerűen elpárolog vagy elszivárog a földbe. A turmixolásra és keverésre leginkább egy betonkeverő alkalmas.
Ha elkészült a papírbeton massza, akkor az számos módon formázható és használható. A falazáshoz készíthetünk belőle tetszőleges formájú és méretű rostcement téglákat, beönthetjük zsaluelemek közé, vagy szórással is felhordhatjuk valamilyen más felületre (pl. vakológéppel). Ha nagyon profik vagyunk, akár csaphornyos téglákat is kialakíthatunk, a jobb illeszthetőség érdekében.
Aljzatbetonként a massza ugyanolyan módon kezelhető, mint a hagyományos beton. Azaz csak ki kell önteni és el kell simítani.

Munka a papírbetonnal A papírbeton legjelentősebb részét a papír, a föld és a víz teszi ki. A papír hulladékként olcsón beszerezhető, a föld és a kútvíz helyben megtalálható, így az anyagköltség minimális, a szállítás pedig ingyenes. A keverés egyszerű, a szárítás a napon történik, így különleges technológiát és külön energiát nem igényel. Mindez igen alacsony előállítási költséget eredményez.
A papírbeton téglákkal dolgozni egyszerű, mint az ytong építőkockákkal, így a házilagos falazás nem reménytelen vállalkozás. Az anyag fűrésszel darabolható, formálható, így a hagyományos téglánál könnyebben kezelhető.

Papírbeton tulajdonságai A papírbeton a hagyományos téglával vagy betonnal egyéb tulajdonságait tekintve is felveszi a versenyt, sőt számos esetben le is pipálja azokat.
Elsőként érdemes kiemelni a jó hőszigetelési értéket, ami egyúttal jelentős hőtároló képességgel párosul. A hőszigetelő R-érték 30 cm-es fal esetén 1,24 m2K/W (k=0,81 W/m2K), ami a hagyományos betonnál sokkal jobb, s nem sokkal marad el a hőszigetelő tégla értékétől (k=0,49 W/m2K, kétoldalt hőszigetelő habarccsal vakolva). A papírbeton fal hőtároló képességének köszönhetően nappal felveszi, éjszaka pedig leadja a melegét.
Hasonlóképpen előnyös a jelentős nyomószilárdsága, ami nagy húzószilárdsággal párosul (a hagyományos betonnak alacsony a húzószilárdsága, ezért vasalják).

A papírbeton a papír ásványosítása révén tűz- és vízállóvá, növényi és állati kártevőkkel, penészgombákkal szemben is ellenállóvá válik. Kiemelkedően jó páraáteresztő, ezáltal kellemes lakásklímát biztosít, kémiailag semleges és nem korrozív. Érdemes még megemlíteni, hogy a papírbeton igazi könnyűbeton, azaz igen csekély a súlya. Ez a könnyű súly azonban jelentős teherbírással párosul.
Vigyázni kell arra, hogy a papírbeton nedvesedhet, így táptalaja lehet a penészgombáknak. A papírtéglák ásványosításával vagy megfelelő bevonattal ez a gond kiküszöbölhető.